Csurka István: Mérleg

Mindszenty József hercegprímást édesanyjával töltött esti ájtatosságából, meghitt beszélgetéséből ragadták el az ávós pribékek. A tántoríthatatlan és kemény férfit, a kereszténységében és magyarságában egyaránt megingathatatlan ércembert különösen gyengéd fiúi alázat kötötte parasztasszony édesanyjához. Ezt most Anyák napján, az orgonaillatban hullámzó harangszó pompájában is illik megemlíteni, mert a kép csak így teljes. A nemzet fölé a saját mártíromságát terítő főpap alakja mellett ott áll a szenvedésekhez szokott asszony, a mindezt befogadni és elviselni kénytelen Édesanya.

A hamvak hazahozatala, az országos megmozdulássá – mint annyiszor! –, nemzeti fogadalomtétellé felhevülő érzelmi áradás először is fenséges elégtétel minden keresztény és keresztyén magyarnak, és talán még azoknak is, akik valamilyen istenhit nélkül szenvedték végig az elmúlt korszak terrorját, rombolását és a minden porcikánkba behatoló zsarnokságát. Elégtétel, de nem győzelem.

Ma pedig már mindent elborító társadalmi megoldatlanság, korunk tudományának, társadalompolitikájának, közösségi életszervezésének és erkölcsének szégyene a munkanélküliség. Tudja mindenki: jellem- és léleksorvasztó, bűn melegágya és mérhetetlenül igazságtalan.

Tehetségét kénytelen aprópénzre váltani: nagy íróink sora panaszkodott emiatt. Nem azt írja, amit meggyőződése szerint írnia kellene, lohol a kenyér után, mindennapi szükségek vezénylik életét és a nagy mű elmarad.

A nemzet életében is felfedezhető ez a jelenség. A rossz vagy hibás politikai rendszerek utólagos gyorsjavításai, a társadalom testén ütött sebek elsősegélyben részesítése, az ideiglenes és áthidaló megoldások egymásutánjai nem mások, mint gyorsan írt novellák, tárcák, mint Móricz Zsigmond életművének hordalékai. Azzal a különbséggel, hogy Móricz odakent novellái között számos remekmű is akad. A történelem viszont, amelynek műhelyében a társadalmi-politikai félmegoldások vagy a hibák születnek, véletlenül sem gyárt tökéleteset. A rossz rendszer vezető gárdája, amelyet a nemzet kénytelenségből vagy renyheségből eltűr, nem a széklábfaragásra kényszerített zsenik csapata, akiknek a keze alól akaratlanul is kiszalad egy-egy remekmű, hanem a vak-programú gép bárgyú kezelői. Sorozatban termelik a rosszat. Móricz végül is csak kigazdálkodta magából és magának az Erdélyt, a Rózsa Sándort vagy a Barbárokat, de a magyarság a huszadik század során nem tudott egyetlen olyan rendszert sem teremteni önmagának, amikor építkezéssel lehetett volna elfoglalva, amikor a leglényegesebb sorskérdéseinek a minőségi megoldásain dolgozhatott volna.

Professzor Johan Galtung, az oslói egyetem nemzetközileg elismert kutatója, a béke- és konfliktuskutatás tudományának létrehozója, a számtalan nemzetközi konfliktusban mediátorként résztvevő, számtalan díjjal és díszdoktori címmel jutalmazott tudós érdekes kijelentéseket tett.

Kiderült, hogy Gyurcsány is másolta a szakdolgozatát. Hogy én mennyire meg vagyok lepve! Gyurcsányt most mindenki felszólítja, hogy hagyja abba a politizálást. Vonuljon ki a közéletből. És ekkor komolyan felvetődik az egyszeri újságolvasóban, hogy hol élünk mi?

Valamely nemzet igazi nagyságát nem a kiterjedés, nem is a létszám és még nem is a gazdagság teszi, hanem a rendszerteremtő képesség. Képes-e a többi számára is használható ország- és társadalomszervezési módot felmutatni, egyszerűbben szólva: képes-e olyan saját utakat építeni, amelyeken mások is járhatnak.

MA MÁR NEHÉZ MEGÁLLAPÍTANI, hogy vajon Lenin és Sztalin alapvetően bűnöző lelkialkata, vagy pedig a bolsevizmus marxista gyökereinek osztályharcelmélete a ludas az állandó ellenségteremtésben, amely végigkíséri ezt a folyton más és más álcában megjelenő rombolást. Számunkra most nem is ez a fontos, hanem az új megjelenési formák, közöttük a Konrád Györgyék-féle, mindig nyájaskodó liberalizmus, a Horn–Vitányi-féle vattakabátos aczélos liberalizmus, meg a partizánliberalizmus közös nevezője az ellenség feltalálásában. Természetesen mi vagyunk az ellenségük, a magyarok, azok a nemzeti szellemiségű, keresztény magyarok, akiket ki kell küszöbölni a közéletből, a politikából, majd természetesen az életből is, no, immár nem valamiféle Sztalin-szadizmussal, hanem egyszerűen azért, mert míg életben vagyunk, nehéz a helyünkre lépő újakat is üldözni, márpedig üldözés nélkül nincs liberalizmus. Kell a hely.

A New York Timesban Paul Krugman sorozatot indított az Orbán-kormány ellen. A sorozat ötlete feltehetőleg Konrád Györgyben fogalmazódott meg először, de bizonyosak lehetünk benne, hogy Haraszti Miklós és Halmai Gábor is serénykednek a témaválasztásban. A társaság legaktívabb tagja Kim Lane Scheppele, egy amerikai jogászprofesszor asszony, aki az összehasonlító jogtudomány területén oktat, de pillanatnyilag elsődleges elfoglaltsága, hogy az Orbán-kormányt és Magyarországot ekézze. Most a Terrorelhárítási Központot és a parlamenti őrséget találta meg. A NYT-ban megjelent propagandacikk hemzseg a tárgyi tévedésektől és nemcsak Scheppellét, de Krugmant is komolytalanná teszi. Ettől még a magyarországi sajtó természetesen minden lehetséges alkalommal ismétli, hogy a NYT szerint a TEK Orbán magánhadserege és az amerikai olvasó előtt is megjelenik a kelet-európai titkosrendőrség nyomasztó képe.

Egykoron, a bűzös emlékezetű Csermanek-időkben az volt a szokásuk a pártfővezéreknek, hogy ki-kiszaladtak Moszkvába egymást följelenteni, ha a szovjet követségen tett sűrű látogatás már nem bizonyult elegendőnek a vetélytárs megfúrására. A kommunista mozgalom fővárosába persze nem lehetett üres kézzel menni. Nemcsak aktatáskát illett vinni teli dollárral, hanem olyan ajándékokat is, amiknek örül a keleties pompához szokott pártfogó. Ma más a módi. Ma nyugatra, sőt az óceánon túlra járnak följelenteni a kormányt a volt állampártiak, meg a magukat liberálisnak mondó ellenzékiek. Mert a cél akkor is az volt, ami ma: külsegítséggel kiütni a hatalomból a másikat. Akkor azt súgták fülbe Moszkvában az illetékes elvtársnak, hogy a másik revizionista, nem igazán szovjetbarát, gyanús kapcsolatai vannak a néppel, reformer, valamivel, amiben mi benne vagyunk, szemben áll, azaz anti… Ma mást kell világgá kürtölni a haza kormányáról, a kormányt alkotó pártról, annak egyes vezetőiről, mert annak a közegnek, amelyiknek a fülébe muzsikálják a feljelentést, más muzsika kell. A fő szólamok: nem demokratikus, nem liberális, kirekesztő nacionalista, soviniszta és végül antiszemita.

Joggal retteghetnek a magyar zsidók, írja Paul Lendvai a Der Standardban. Lendvai, ez az ÁVH-s és ügynökszerű múlttal rendelkező pesti zsidó, akit tulajdonképpen Aczél György bécsi kisujjának is tekinthetünk – mert jobb kéznek azért kissé ványadt –, mára teljesen érdektelenné vált. Mégis foglalkoznunk kell vele, ugyanis olyan időket élünk, hogy a pesti zsidósággal együtt a ’80-as évek figurái is reneszánszukat élik. Előbukkanak a ’80-as évek vége, ’90-es évek elejének programalkotói, megjelenik Jánosom Kisem és imígyen szól: Orbán rendszere nem visszafordíthatatlan.

A szerző tudja, hogy a cím  grammatikailag helytelen – de hát ha Kis Jánosban mindez így s együtt göndörödik?

A magyarországi balliberálisok központi lapjába, a Magyar Hírlap karácsonyi számába írta meg programadónak szánt cikkét Kis János, a baloldal fő teoretikusa s egyben legfőbb hatalombirtokosa. A cikk címe beszédes: RENDSZERVÁLTÁSTÓL KORMÁNYVÁLTÁSIG.

Kis János már a Beszélő szerkesztése idején hozzájutott az MSZMP KB PB titkos anyagaihoz. Kommunisták ma is vannak a kormányapparátusban: ma is rendelkezésére áll egy kulcslyuk, amelyen át ma is látja a kormányt manőverezés közben. Szavait tehát komolyan kell vennie a magyarságnak.

Kis János ha szól, idejében szól. Most Antall József halála, azaz a nemzeti oldalon lévő paktumtábor vezető nélkül maradása késztette parancskiadásra.